Az Észak-balatoni borvidéken a szőlő és a bor nemcsak megélhetési forrásként szerepelt, és szerepel még ma is az itt élő emberek számára, hanem számtalan értéket, hagyományt teremtett történelmünk küzdelmes időszakai folyamán.

A Balaton-felvidék közlekedési-kereskedelmi útjai találkozása mentén települt Tapolca már a XIV. században fejlett kereskedelemmel és kézműiparral rendelkező mezőváros (oppidum). A XV. században a Veszprém-Nagyvázsony-Sümeg-Szombathely kereskedelmi útvonal fontos állomása a Balaton-felvidék, a Káli-medence, a Tapolcai-medence szőlőterületeiről származó bor értékesítési központja. Az 1800-as években a borkezelés még kezdetleges volt, a szőlőfeldolgozás hosszú századok gyakorlata alapján történt. Még a múlt század elején is lecsömöszölték, majd zsákba téve „tiszta emberek által” taposták, majd gerendanyomtatós présben utópréselték a kitaposott szőlőt.

A fából készült darálót a múlt század végéig használták. A szőlőtermelés, különösen a Balaton mellékén a lakosság fő megélhetési forrása. Társzekereken szállították a bort Bécsbe, illetve a Monarchia országaiba.

A borkeresdelemben Tapolcán is meghatározó volt a zsidó borkereskedők tevékenysége. Amikor 1840-es években a szőlőművelés korszerűbbé vált, a borkezelés elsajátítása általános lett, megjelent a filoxéra. A filoxéravész a Balaton-felvidéken 27.000 hold szőlőültetvényt pusztított el. A szőlőtermesztés felújítása számos új termesztési elem bevezetésével a borkereskedelmi tevékenység felgyorsulását és növekedését eredményezte.

A múlt század második felében a tapolcai zsidó borkereskedők a Fő utca és a Fő tér régi házai helyére új épületeket emeltek, melyek alá többezer hektoliter bor befogadására alkalmas pincéket építettek. Kiállításunk Frisch László és fia által épített borospincében látható.